Of Kingdom and Crown
Lesz jobb? Lehet jobb?
Ha engem kérdezem magam, akkor a Machine Head valahol a Through the Ashes of Empires (2003) és a The Blackening (2007) között fejeztbe a pályafutását. Az azóta írt 3 vagy 4 lemez vergődés, próbálkozás, Flynn-féle agymenés. A zenekar többi tagja is valami hasonlót érezhetett, mert szépen lassan elkoptak, mint a traktor gumi. Az Of Kingdom and Crown-t ezért az esélytelenek nyugalmával vártam, elvárások nélkül. De mit kaptam Flynn-től, meg az új bandától?
Még mielőtt belemennék abba, hogy az egész banda szétesés valóban Flynn miatt van-e vagy csak egyszerűen a sors ilyen, azért fontos megemlítenem, hogy igazából ez az 55 éves csávó a maga nemében, mégis csak egy legenda. Jó, nem egy halloffame , de iszonyatosan szereti, amit csinál, sörszagú a szakálla, szemüvegben olvassa fel különböző live videókon a rajongók írásait, karácsonykor eljátssza az első albumot elejétől a végéig és mellette még úgy badass-kedik, hogy nem aljasodik le Phil Anselmo szintjére. Beszólogat, de nem a lájkokért (mert elég régóta űzi ezt a szakmát!), inkább elhivatottságból. Szóval Flynn egy olyan erős személyiség, akit lehet szeretni, utálni, de nem a megjátszós fajta, inkább a régi korok megmaradt bástyája.
Az új lemezt ennek tükrében hallgattam végig és hosszas elemzések után, arra a következtetésre jutottam, hogy a Machine Head már soha nem fog kiadni igazán jó lemezt, de az utóbbi lemezeket (főleg a Bloodstone & Diamonds-ot 2014) sikerült megugrania. Sőt igazából nem lett rossz a lemez és néha megcsillanni látszott egy-egy régi klasszikus elem is.
A majdnem pontosan 1 órás mű elsőre hosszúnak tűnt és feleslegesnek, megint azt éreztem, hogy legyen inkább sok, mint jó (mint a térfogat 5:25), de fel kellett ismernem, hogy a nagyszerűségre törekedtek és hát ez lett belőle. A Slaughter the Martyr-t, amit pont először elengedtem, talán az egyik legjobbja lett a lemeznek, ami 10:25-ös idejével mutatja is, hogy még a 2000-es évek előtt alakult a zenekar.
Nem sorolom fel az összes dalt, mert ha a nagy egészet nézem, akkor bőven elfér a lemez a palettán, talán azt tudom most is sajnálni, amit minden egyes MH poszt után majd meg fogok írni, hogy bárcsak még egyszer dobbantanának egy nagyot és ne kelljen mindig a régi poros lemezekre mutogatnom.
Tudni kell rólam, hogy az egyik kedvenc zenekarom egyébként az MH tehát, amikor rosszat írok róluk, akkor magamban forgatom a kést, de az egyik legbénább videókat készítik mindig, illetve a borítóiktól sem szoktam hátraszaltót csinálni. A mostani viszont úgy érzem, hogy már kezdi megütni azt a szintet, amit mindig is szerettek volna elérni. Bár a CD-k mérete miatt nem annyira jön ki a részletesség, a bakeliten biztosan jól látszik, mennyire alaposan ki lett dolgozva a borító. Most először büszke vagyok rájuk!
Lemezmegjelenés: 2022. augusztus 26.
Lemez: 10/8
Borító: 10/9
Kinek ajánlanám: „öreg” rockereknek, érződik minden riffen a múlt szaga!
Mihez ajánlom: a 90′-es évek szerelmeseinek, akik nem UFO-n nevelkedtek!
Milyen állapot kell a meghallgatásához: sör, cigifüst, romkocsma és egy barát, akivel tudsz beszélgetni az első lemezről!
Koncertre érdemes elmenni: igen, mert úgy repkednek a sörök, hogy venned sem kell!