Flea önéletrajzi könyve
A drog rossz, értem?
Az egy év egy könyv kategória idei termése Flea vagyis Michael Peter Balzary életrajzi könyve. Az RHCP basszusgitárosának könyve szinte mindenben eltér az eddig olvasottaktól. Ez nem egy klasszikus önéletrajzi könyv, annál sokkal érzelmesebb és szókimondóbb, néha kimondotan vulgáris – ami viszont szükséges ahhoz, hogy megértsük Flea érzéseit. Elolvassuk-e a könyvet, aminek a címe az, hogy LSD gyerekeknek?
Az biztos, hogy a cím nem clickbait vagy readbait vadász, ez a szomorú valóság, amiben élt hosszú éveken át. A rossz családi viszonyok, az elveszettség, az önbizalomhiánya, a sehova sem tartozás érzése mind a drogok felé sodorták. Az, hogy Flea még él és a körülményekhez képest jól van, tényleg isteni csoda, ezt ő maga is többször leírja. A füvet, az LSD-t, a kokaint és a heroint is kipróbáló illetve használó zseni bár nem vallásos tudja, hogy az őrangyalok vigyáztak rá, amikor pl. olyan tűvel szúrták magukat, amit előtte valaki egy hónapon át használt, vagy amikor a Suburbia forgatása után az öltözőben körbeadták egymásnak a fecskendőt. (Tette mindezt úgy, hogy saját leírást készítettek arra – igen részletes szövegezéssel-, hogyan kell tűvel lőni magad kvázi tisztán, biztonságosan.) Bár a könyvnek a 90%-ban a drog valahogy előjön, egyértelműen kijelenti, hogy nem volt jó ötlet még a fű használata sem és, hogy a teste sokat szenved(ett) mire lejött mindenről. Jelenleg 18 éve tiszta.
Minden részletre kitér a zeneszerző, aki egy hihetetlenül félénk, mégis igazi fenegyerek volt. Nem volt olyan dolog, amiben ne vett volna részt. Imádta a polgárpukkasztást és a rendet káoszba fordítani. Elmeséli, hogy egy barátjának olyan ajándékot akart adni születésnapjára, amit sosem fog elfelejteni, ezért becsomagolta a saját ürülékét és azt adta át. A hatás nem maradt el és utólag már nem tűnik annyira jó ötletnek (ahogy fogalmazott Flea) és többször bocsánatot kért az illetőtől. Akármennyire is gusztustalan, tettének oka volt és a hatás végülis valóban felejthetetlen lett. Ebből is látszik, hogy eléggé eltér a gondolkodás módja a hétköznapi emberétől.
Mindig valami olyat akart tenni, amit más nem és ami megbotránkoztatott. Elmeséli, hogyan rohangáltak meztelenül egy forgalmas úton és mutogatták a micsodájukat az embereknek fényes nappal Anthonyal. Leírja, hogy az érettségi pénzét egy prostira akarta költeni, aki végül egy késsel kirabolta őt és azt is leírja, hogy vadidegen emberek medencéibe ugráltak bele és egyszer az egyikük gerince eltört, mert túl sekély volt a víz.
De mindezek ellenére olyan volt Flea is, mint Maynard. Visszahúzódó, félénk, de a zenét mindennél jobban szerette és mindent meg akart ismerni, mindenre nyitott volt. Rajongott a jazz zenéért és bár basszusgitárosként ismerjük, trombitázott sokáig, amit legalább annyira szeret, mint a gitárját.
A lakásuk, csakúgy mint Maynard esetében egy olvasztótégely volt a reményvesztett fiatalok, punkok, kitaszítottaknak. Kívülről ők voltak a söpredék, pedig közülük rengetegen nagyon tehetségesek és különlegesek voltak, csak az életkörülmények nem voltak megfelelőek. Megdöbbentő egyébként, hogy milyen sok barátja, ismerőse vagy munkatársa lett öngyilkosság vagy a szerek áldozata.
Ez a könyv egy olyan vallomás, amit nem biztos, hogy mindenki megosztana a nagyközönséggel. Semmit nem rejteget Flea, minden félelmét, utálatát, szeretetét beleírta és ez annyira érződik, hogy olvasás közben mindenki meg akarja menteni őt. A zene végül megmentette és Anthony-t is és most 57 évesen még mindig úgy érzi előtte az élet és tenni akar.