Covid után és covid előtt!
Először azt hittem idén menő voltam, mert egy csomó posztot készítettem. Aztán vissza olvastam a tavalyi Arany-EZ!-t és sokkolva kellett felismernem a tényt, hogy öttel kevesebb lett az írások száma. Mea culpa! Mea culpa! Igaz ez az év elég húzós volt, ami a magánéletemet illeti, ezért nem fogom magam annyira lecseszni.
A tavalyi jóslatom többnyire bejött, fesztiválokat nem tartogatott ez év idén sem, de koncerteket már annál inkább (igaz abból is folyamatosan lemondtak rengeteget és sajnos ez a mai napig így van!) Mi is voltunk egy év indító Szabó Balázson, bár tényleg évindító volt, érezhető volt az izgalom a színpadon – újra emberek előtt játszani, nem is volt olyan egyértelmű. Ettől függetlenül üdítő hatása volt és újra élő zenét hallani, hát váó!
Amit azonban nem láttam jönni, de fontos megjegyezni, hogy sok igazán jó album készült el vagy jelent meg. (Igaz ebből volt olyan, ami messze nem 2021, de még csak nem is 2020-ban írtak, amikor a vírust már csak az internetről ismertük kétes tartalmú oldalakról.)
Külföldiek, akik hangszereken játszanak:
A Foo Fighters idén nagyon meglepett. Én nem is hittem volna, hogy elő tudnak szedni valamit, abból a bizonyos kalapból. A Medinice at Midnight-ot mai napig meghallgatom néha, mert annyira lelazulós és vidám, hogy mindig képes kizökkenteni a negatív állapotból. A Korn gitárosának 2. lemeze a Love and Death-el egy furcsa élmény volt. A Perfectly Preserved nem lett jó, pár számot eltaláltak, egyébként egy a sok közül, mint egy Korn tribute banda. Serj EP-je már sokkal inkább hasonlított egy igazi lemezre, mégha tagadhatatlanul felismerhetőek voltak benne a SOAD-os elemek. (Még jó!) Az Elastcity megálmodása egy jó ötlet volt ésvalód öröm, hogy elkészült. Várom is a folytatást. Az Architects zenekarának első lemezét hallgattam meg, legalább is az én szemszögömből. A sokatmondó For Those That Wish to Exist album brutálisan betalált. A kliséhegyekkel szépen bántak, férfi munka. Volt egy olyan album, amit csak a beteges kíváncsiságom miatt tettem terítékre. Evanescence nem hagyott nyugodni, hogy mi a s***t csinál ő még 2021-ben a COVID idején? A The Bitter Truth egy gyenge próbálkozás lett, hasonlóan a Limp Bizkit Still Sucks-jához. A hakni zenekar ugyan megpróbálta, de ez már csak egy pusztába kiáltott rapmetál volt. Azonban a másik nagy öreg banda, a The Offspring legalább magát adta és nem verte át a közönségét. A Let the Bad Times Roll így utólag az LB-hez hasonlítva már egy új szintre emelkedett a szememben. A Powerwolf és a Trivium, a Call of The Wild és a In The Court Of The Dragon-nal hozták a stabil 3 pontot, mintha nem is tudnának hibázni. A Jinjer pedig meglepett egy igazán különleges Wallflower-el. Ütős lemez lett, pedig most sem a mainstream-be vesztek el.
Három lemez maradt még, akik tehát versenyben lehetnek a dicsőségért és a díjért. Az egyik a Dream Theater, akik a Trivium-hoz hasonlóan nem hisznek a rövid lemezcímekben. Az A View from the Top of the World-el kicsit elhozták az összes régi dalukat, riffjüket, dobtémáikat és mégis sikerült úgy felöltöztetni a királyt, hogy nem kellett kétszer ugyanazt felvennie. Eszméletlen volt hallani, hogy képesek voltak végre megújulni, izzadtság nélkül. Ez elmondható az Iron Maiden-re is, akik bár 2019-ben végeztek a lemezzel, csak idén dobták ki a csontot elénk. A Senjutsu is beleírta magát a történelembe, legalább is Bruce ezt szeretné. A győztes pedig nem más, hiszen csak egy maradt, a Gojira és a Fortitude. Bár kritizálták őket, hogy már nem annyira „buták” és túl enyhék a számok, igazából ezt le is s***hatják úgy, ahogy van. Az album jó, valóban nem darálós, nem sötét, inkább egy okos, értelmes album. A következő úgy is durvább lesz a hírek szerint. Tehát a viner is, a Gojira!
Hazai zenekarok hangszerekkel:
A magyar zenekarok körében nagy a kontraszt, mert a négy meghallgatott lemezből csak egy volt, ami igazán bevésődött, bár az vitt is mindent, mint Sergio Ramos szerelései. De kezdjük előröl, az Ektomorf-al. Egyértelműen nem a Reborn váltotta meg a világot, az újjá született (belső vicc) banda kissé unalmas lemezét sajnáltam, általában a vérfrissítés jót szokott tenni, most nem így történt. A Belga viszont meglepett, hogy ennyi év után is van bennük mindig valami új. A Karnevál egy kicsitt ötbb lett, mint az egynek elment kategória. A Nova Prospect-el próbáltam újat húzni, de inkább félre nyúltam a Törékeny egyensúllyal. Potenciál van bennük, de még mindig éretlennek gondolom a zenéjüket, viszont annyit megígérek, hogy a következő lemezt is meg fogom hallgatni! Akikét pedig nemhogy meghallgatom, de telekürtölöm a világot, az a Thy Catafalque. A Vadak annyira zseniális egy album lett, hogy kétség sem férhetett ahhoz, hogy idén ők vigyék el a díjat. Abszolút győztesek, nincs semmi kétség, gratulálok nekik!
Legjobb külföldi lemezért járó Arany-EZ!: Gojira – Fortitude
Legjobb hazai lemezért járó Arany-EZ!: Thy Catafalque – Vadak
Legjobb koncert: Még mindig semmi…
AranyEZ! pillanat: A Jon Lord’s „Concerto For Group And Orchestra” Bruce Dickinson-nal koncerten voltunk.
PosztumuszEZ!: Kóbor János halála természetesen nem az, viszont meghallgattam a tavaly kiadott Testamentum lemezt és el kell ismernem így utólag is, hogy egy kiváló album és 10/10-et adok neki!
Legnagyobb csalódás, Köldökszösz-szobor: Gáspár Laci zöldhajú lánynak énekli a legismertebb Omega dalt.