A Blahaluisiana-t kezdetekben a Margaret Island-hez hasonlítottam, ezért gyakorlatilag a közös megvetés tárgyát képezték. Aztán egyszer szembe jött velem az Egyetlen magányom c. dal és tetszett, hogy a videója hasonlóan bugyuta, mint a Csinibabában Mancika (Nagy Natália). Mivel a hozzá tartozó dal és szöveg sem volt rossz, elkönyveltem, hogy talán rosszul ítéltem meg a zenekart.
A Korn 14. albuma ígéretesebb, mint első hallásra tűnt. 3 évvel a Nothing után szinte a semmiből (értitek?) jelent meg. Hol vannak már azok az idők, amikor mindenki egy Korn album megjelenését várta? Sehol.
A Trivium valószínűleg a leghosszabb album címekre pályázik. Már a The Sin and the Sentence (2017) és a What the Dead Men Say (2020) sem volt rossz, de az In The Court Of The Dragon-nal a dobogó legfelső helyén áll. Mit érdemes tudni az új lemezről? Szeressük, ne szeressük?
A Limp Bizkit, ez a rettentően tróger banda, mindössze a 6. lemezüket adták ki. Ami azért önmagában elég vicces, hogy 1994-ben alakultak és már ’21-et írunk, igaz inkább ’96-tól illik őket datálni. De, ami főleg bosszantó, hogy messze nem azért készül ilyen sokáig egy lemez, mert szeretik túl érlelni azokat. Ez egészen biztos. A megoldás pedig a haknik, amiből eddig egész szépen megéltek. Covid bácsi mondjuk ezt elkaszálta. Gyakorlatilag saját maguk tribute bandája voltak évekig, amit az egyik VOLT fesztiválon magam is megtapasztalhattam. Na, de nézzük a Still Sucks albumot, érdemes volt-e felhagyni falunapokkal?
Az Iron Maiden kritika után, most még egy kisebb ugyan, de mégis nagyágyú (nem nagy ágyú) zenekarról szükséges megemlékeznem. A Dream Theater, akiket egykor imádtam, majd a pokolba küldtem volna őket kenyérért, visszatornázták magukat arra a szintre, hogy szinte újra rajongok a zenéjükért, pedig már hallottam ezt azt. A 15. lemezükkel megint eltalálták a harangot és megkongatták. Pedig nem sokkal könnyebb a dolguk, mint a Maiden-nek, de ők is húztak egy merészet és nem cseszték el. A View from the Top of the World lemezt. Íme, hogy nem.
Őszinte leszek a Nova Prospect-et azért hallgattam meg, mert a Hammerworld-höz adták a Pennhurst-el együtt. Mindkettőt meghallgattam és nem volt nehéz a választás, miszerint inkább az előbbiről írok, mert nem tudtam volna semmi olyat írni, amin a Pennhurst rajongók ne keltek volna ki magukból, mint anno a Road Emberteremtő kritikámon, amikor bizony elküldtek ide-oda, messzi helyekre. Szomorú sors ez. Na, de engedjük el, mert a Nova Prospect most sokkal fontosabb. Legalább is a Törékeny egyensúly lemeze.
Az Iron Maiden, ez a gigantik híres és soha meg nem öregedő zenekar, lassan nagypapa korú tagokkal, Kóbor János szerű hajat rázó heavy metal banda a 17. lemezét adta ki nemrég, ami a Fujitsu Senjutsu nevet viseli. Amikor ekkora, ilyenhűdenagynevű és már az őskorban is zenélő aktív zenekar új albumot ad ki, nem szokott más kérdés feltevődni, csakis egy: tud-e újat mutatni 16 lemez utána a brittttttt banda? Pedig ez egy hülye kérdés, ugye Boborján?! Persze, hogy az, mert 1gy. Nem kell nekik semmi újat mutatni. K2ttő, nem is akarnak újat mutatni. De kérdés ettől függetlenül van: hova helyezed a Maiden-t a mai mindennapokba?
Az ukrán zenekar, a Jinjer 4. nagylemeze a Wallflowers, ami a COVID után kiadott első lemezük. A djentben is utazó banda hozza a kötelezőt.
z idő nem adta ki, hogy egy jó kis Powerwolf kritikát kidobjak, pedig már júliusi megjelenésű a Call of the wild. A 2018-as lemez abszolút kedvenc lett és jött a felvetődni látszó kérdés, hogy megugorja-e a német póvah’metál az újabb küszöböt. A deluxe lemez elég masszív lett, annyi extrával, ami megakad az ember torkán. Konkrétan képtelenség végighallgatni a sok feat dalt, ami teljesen értelmetlen, pedig Alissa White-Gluz is vendégszerepel rajta, de áttörést nem értek el vele sem. Az orchestral lemez verzió meg olyan felesleges, mint Lars-nak a metrónom (bocs).
Nem sok olyan zenekar van, akik mindenféle rajongói kritika nélkül tehetik meg azt, hogy össze-vissza ugrálnak a zenei stílusok között. Mondhatni ritka, mint egy tender vesztes Mészáros cég. A Belga ezek közé a zenekarok közé tartozik. A Karnevállal azonban nem csak zenei magasságokat értek el, de talán először érzem, hogy a szöveg nem csak vicces, de a helye is megvan neki. A szövegeiknek eddig is voltak alapigazságaik, de ezen a lemezen olyan dalok vannak, amik teljes erőből csavargatják Magyarország mellbimbóit.